Gáspár, Menyhért, Boldizsár
Karácsonyi ős-ökuménia.
Mese minden korosztálynak, Szyksznian Wanda 30
illusztrációjával.

Részletek. A teljes szövegért írjon a bito.laszlo@t-online.hu címre.

I

Már hatodik éjszaka tombolt a szeszélyes szélvihar. Olykor ellankadt, de mintha csak azért, hogy a sivatag magasba korbácsolt homokja legalább kis időre lenyugodjék -- betemetve élőt s élettelent. Jól tudta ezt Gáspár, aki visszatértében napkeleti hazájába, már három napja rostokolt két társával a valahai oázisban, amelynek szerény maradványa némi védelmet nyújtott az arra vetődött utazóknak, még ha forráskútját már rég el is nyelte a sértetlenségét újra meg újra visszakövetelő végtelen.

(II)

III

Gáspárnak eszébe sem jutott, hogy elhagyja a pár kókadt tamariszkusz, s a kútból valaha kiásott, vállmagasságig felrakott kövek nyújtotta sivár oltalmat. Inkább Mithrához és tizenkét kísérőjéhez fordult gondolataival. A Legyőzhetetlen Napistenhez, aki ha feláldozza is magát az emberiség megváltásáért, virradatról-virradatra, évről-évre újjászületik. Mint ahogy Gáspár is újjászületett a beavatás -- a taurobólium – halálrítusában, midőn a feláldozott bika meleg vére mezítelen testére ömlött. S a kenyér- és vízáldozás, a mizd -- vagy, ahogy más népek mondják: a missa, mise -- szentségének jegyében hite azóta is csak erősödött. A bölcs és gazdag, legritkább s -drágább kincsekkel kereskedő kalmár csak egyszerű mági-ja, fölszenteletlen papja volt a Napistennek.

IV

Útitársa, Menyhért ellenben, mint minden pártus herceg, már hosszú évek óta főpapja, mai szóval: bíboros püspöke volt Mithrának – helyesebben talán a Napisten szűzi anyjának, Anahitának. Hasonló tiszteletben állt saját hazájában Boldizsár is, akinek királyi elei állítólag még Alexandrosz macedon király hadjárata idején kerültek valahová nyugatra – talán túszként –, hogy aztán testben s lélekben gazdagon térjenek vissza Gangesz-parti népükhöz.

(V)

VI

Bejáratos volt ő a nyugati partok nagy királyának, Heródesnek az udvarába is, akinek népe meg sem nevezi ugyanazt az Egyistent: nevét soha ki nem mondja, még ha talán tudja is. Azt is elfogadta a bölcs perzsa mágus, hogy – mint azt mind többen rebesgették – maga a Mithra név Mutnak, minden Anyák Anyjának és Rának, az egyiptomiak Napistene nevének az összevonásából ered, lévén Mithra az ő ősparszi hite szerint épp annyira férfiúi, mint asszonyi természetű. Szemben a római légiók pogány provinciákból verbuvált zsoldosaival, akik felnőtt fejjel, keleti hadjárataikban találkoztak először Mithrával, és csak az őket győzedelemre vivő – az emberiség megváltásáért, a Pax Romanáért minden szenvedést, a keresztre feszítést is vállaló – férfiasság megtestesülését látták benne.

(VII)

VIII

Mint mindig, a szelek végül most is lecsendesedtek. Lassacskán kitakarhatták orrukat, szájukat: szót válthattak, fürkészhették az eget. Csillagképeit jobban ismerték saját tenyerüknél, melyből a vándor semmi útmutatást nem olvashatott ki, még ha vonalai állítólag sokat mondanak is a jövőről. Abban egyetértettek, hogy nyugaton nyíltak meg a fellegek: a vihar kelet felé tart. Továbbra is az eget kémlelték, hiszen csakis az ég jeleiből olvashatták ki, merjék-e folytatni útjukat Napkelet felé – vagy térjenek vissza a vendégszerető Heródeshez.

IX

Keletre mutató jelet kerestek, hiszen – hacsak a viharban el nem vétettek egy napot – ha most azonnal nekivágnak, még tán visszaérhetnek családjukhoz, hogy a leghosszabb éjszaka hajnalán velük együtt ülhessék meg a Legyőzhetetlen Nap ünnepét. A csillagállás azonban egyértelműen Napnyugatra vezérelte őket, bár Boldizsár szerint nem Heródeshez. Gáspár jól tudta, miért, s Boldizsárra hagyta vezérlő csillaguk kiválasztását. Boldizsárnak ugyanis jó oka volt elkerülni a Róma szolgálatában hatalmától jócskán megfosztott, megkeseredett Heródes királyt, aki őt, a hercegi származásút, arrafelé szokatlanul sötét bőre miatt inkább szolgaként, semmint vendégként kezelte. Gáspár megértette Boldizsárt, hisz másutt maga is elszenvedett hasonló bánásmódot. Így aztán a félvak Menyhérttel együtt, aki effélébe csak ritkán szólt bele, fiatalabb útitársára bízta kicsiny karavánjuk vezetését. Ha már Mithra győzedelmes újjászületése előtt nem juthatnak haza, édes mindegy, hol töltik az ünnepet. Vizük, élelmük fogytán, a sivatag közepén mégsem maradhattak.

X

Boldizsár nehéz szívvel vezette őket nyugatnak: hármójuk közül neki voltak a legkisebb gyermekei (szám szerint hét: a legelsőnek magához vett, kedvenc asszonya meddő lévén, második felesége egy fiúval és két lánnyal ajándékozta meg, harmadik asszonya meg két fiúval s két lánnyal). A Visszatérőfény ünnepén sosem mulasztotta el megajándékozni őket. Talán ezért jutott eszébe épp neki a mizd – a kereszt jegyével felszentelt pászkalepény – és bor színében áldoztató Mithra-paptól hallott szokás: aki a leghosszabb éjszaka estjére nem érhet haza az övéihez, újszülöttet keres fel a környéken, s azt ajándékozza meg a tőle telhető gazdagsággal.

XI

Menyhértet és Gáspárt megörvendeztette a gondolat, s ebben is Boldizsárra bízták magukat, aki – amint kiértek a sivatagból – kérdezősködni kezdett: hol találhatnak olyan gyermeket, aki mostanában, a Legyőzhetetlen Nap ünnepe előtt született. „Sol Invictus" -- ismételgette, mivel a helybéli zsidók nyelvét -- amely jócskán eltért a mindhármuk általa jól ismert galileai szólásmódtól -- nemigen beszélte. Azért előbb-utóbb megértésre talált, és három nyáját legeltető pásztor eligazította a gabonaőrlő malmáról ismert kisváros felé, amerre különben Boldizsár vezérlő csillaga is mutatott. Alig néhány napja utazott arrafelé egy mindenórás állapotú asszonyka az emberével, magyarázták. Csak érdeklődjenek, ha beérnek Bet-lehembe: annál tovább aligha juthatott az a viselős leányasszony.

XII

Bet-lehemben az ilyenkor mindenütt jelenlévő Mithra-hívőknek – s főleg a környéken letelepedett obsitos római zsoldosoknak – még a fogadó tágas padlását is kiadták. Boldizsár fel is ment hozzájuk, hiszen jól beszélte a katonák általában görögnek nevezett, de a birodalom minden provinciájából származó szavakkal erősen tarkított nyelvét. Világlátott emberekkel mindig szeretett szót váltani. A sebeiket büszkén viselő, odaveszett félkarjukat-lábukat egyáltalán nem sirató obsitosok is szívesen látták az ünnep alkalmából bíborköntösét viselő, Mithra misztériumában beavatott kalmárt. Fel is kérték a főpapi díszt öltött vándort, hogy áldaná meg a föld négy sarkát átölelő kereszttel ékes pajzsokból rögtönzött, a bikát legyőző Mithrász sátorponyvára festett képmásával ékes oltárukat. A derék katonák azonban még nem lakták be annyira a helyet, hogy eligazíthatták volna Boldizsárt az újszülött kisdedhez.

XIII

Lent a fogadóban a vihar miatt útjukat ugyancsak kényszerűen megszakító, hithű zsidók égették az ő fényünnepük, a Hanuka olajlámpásait, az áradó fényben hangosan olvasva-vitatva szent írásaikat. Boldizsár jól tudta: az életüket megnevezhetetlen Istenüknek szentelő, a kevert s keveredő helybéliektől mindig tisztes távolságot tartó véneket -- vagy akár a szavaikon csüggő ifjabb hittársaikat -- hiába is igyekezne ájtatosságuk közepette szóra bírni.

XIV

Menyhértet és Gáspárt kínzó szomjuk egyenesen a hivatása cégéreként vöröslő orrú-arcú, hordóderekú csaplárhoz vezérelte. A még ereje teljében lévő, de ősz szakállú, joviális férfi olyan hírrel igazította útba őket, hogy nem győzték dicsőíteni Boldizsár vezérlő csillagát. Mert nemcsak hogy kivezérelte őket a sivatagból, de elvezette az újjászülető Nappal együtt született sok száz csecsszopó közül ahhoz a fiúgyermekhez, aki egy barlangban – a Földisten méhében – jött világra, méghozzá jászolkosárba, mint időtlen időkkel korábban maga Mithra is.

XV

Jó előjelnek, ómennek tartották ezt mindhárman, és sietve vették útjukat a városka határában, a csaplár által híven leírt bokrok és pálmafák mögött rejlő barlanghoz. Midőn azonban odaértek, megállította őket egy még éretlen fából nyilván nemrég ácsolt védfal, mely a magas sziklafal három hasadéka közül a legszélesebbiket eltorlaszolta. Beköszöntek, de az üdvözlő szavaikra felelő férfihang útjukra küldte őket, ahelyett hogy illendő tisztelettel fogadta volna a messze földről jött, fáradt utazókat. Méghozzá azután, hogy Boldizsár a tudomására adta: királyok palotáiban is szívesen látott kalmárok ők, akik nemrégiben Heródes királynál vendégeskedtek.

XVI

Csak miután elmondták, hogy tulajdon csemetéik helyett olyan gyermeket szeretnének megajándékozni legdrágább kincseikkel – arannyal, tömjénnel és mirhával --, aki az Életadó Fény ünnepére született, hallották egy fiatal nő, inkább gyereklány fojtott, szinte suttogó hangját. Nem hozzájuk szólott, de egy-egy hangosabban ejtett szavából kitűnt: a férfiút igyekszik meggyőzni odabent. És sikerrel járt: a tizenkét-tizenhárom évesnél aligha idősebb lányka megnyitotta az alacsony ajtórekeszt, s azzal engedte be az utazókat, hogy gyermekét láthatják, de férje nem kíván velük találkozni.

(XVII)

XVIII

Gáspár és Boldizsár nem győzte csodálni az újszülött szépségét, mosolygós nyugalmát, bölcsességet sugárzó, nyílt tekintetét. Erre aztán a fiatal anya – mint megtudták, név szerint Merriem – hamarosan föloldódott, s miután meggyőződött róla, hogy egyikük sem Galileából való, s szülővárosában, Názáretben sem jártak soha, elmondta – talán inkább meggyónta – a napkeleti bölcseknek, hogy József – immáron a férje – az ő hibájából bánt velük, a bebocsátást kérő utazókkal oly méltatlanul.

XIX

Józsefnek ugyanis jó oka volt feltételezni, hogy názáreti bajkeverők kutakodnak utána: ki akarják deríteni, vajon Merriem igazán gyermeke apjához ment-e feleségül. A lány ekkor az ajtórekeszhez lépett, azt kitárva körülnézett és csak miután meggyőződött róla, hogy senki sem ólálkodik a barlang szája előtt, tért vissza a bölcs főpapokhoz, és pironkodva bevallotta, hogy gyönyörű kisfiának nem József az apja.

XX

Arca hevülésének, légzése gyorsulásának láttán Gáspár úgy vélhette, hogy nem leányanyaságának szégyenében pironkodott: gyermeke apjának emlékétől öntötte el arcát a pír. Jó ember az én Józsefem – ismételgette többször is Merriem –, azzal, hogy ide szöktetett, megmentette az életünket – mosolygott az arcát mellébe fúrva alvó fiára.Miután terhessége kitudódott, tan még halálra is kövezte volna őt Názáret népe – mesélte történetét, fölszabadulva, hogy titkát végre értő s érző lelkekkel oszthatja meg.

XXI

A mágusokat megrendítette a lányka nagy bizalma, hisz jól tudták: még ha a zsidók szent tekercsei szerint több tucatnyi mózesi törvény megszegése volt is büntetendő megkövezéssel, az ilyen halálos büntetést a felháborodott nép évtizedek óta leginkább csak a házasságtörő asszonyokon hajtja végre. Márpedig, ha Merriem -- bármi okból is -- nem vallotta be, hogy ki a méhében hordozott gyermek apja, mi mást hihetnének, mint hogy asszonyára unt házas embert csábított el a szépséges lányka.

XXII

Merriem félelmét, férje óvatosságát legmélyebben Gáspár értette meg és érezte át, mert pár évvel korábban látta, amint az ősi szokásokat követő nép Jeruzsálemtől -- a Szanhedrin bölcs bíráinak mérsékletétől-- messze eső városkájuk határába hurcolt ki egy magzata életéért könyörgő, vére hevének nyilván ellenállni képtelen fiatal özvegyet. Őt magát, Gáspárt, a messzi földről érkezett idegent is majdhogy meg nem kövezte a felindult sokaság: többnyire fiatalságukat gyászoló, férjük hűségét védő, roskadt hátú vénasszonyok.

(XXIII)

XXIV

-- Bizony, megköveztek volna, ha kimondom, ha nem, gyermekem apjának a nevét. – Merriem a szülőhelyétől eső távolság nyújtotta biztonság ellenére is félve suttogta e szavakat, amelyekből kitűnt: nagyon is valós veszély elől menekült el. Majd a három előtte guggon ülő bölcsek feje fölött elrévedve, áhítatos szelídséggel fejezte be szavait: – Noha akkor még csak jegyese voltam, József megmentette az életemet.

XXV

– És a gyermekét – lépett ki József a sötétségből a Hanuka rezzenéstelen lángokkal nyújtózó olajmécseinek fénykörébe. Arcáról, kissé görnyedt tartásáról leolvasható kora szerint akár Merriem apja, sőt nagyapja is lehetett volna. Mélyen meghajolva üdvözölte vendégeit, miután a rájuk eső fényben öltözékük láttán és kiejtésük hallatán meggyőződhetett róla, hogy nem názáreti kémek. – Minden gyermek Isten áldása, mindegy, kitől s kinek a méhében fogant meg – szólt halkan, de határozottan.

XXVI

Gáspárék hamar felismerték József bölcsességét, aki Dávid király leszármazottjának vallotta magát, s mint szavaiból kiviláglott, szemben a Tóra minden betűjéhez ragaszkodó, s minden más tanítást olvasatlanul is elvető szadduceus zsidókkal, őrá is hatott a farizeusok között akkoriban hódító, szabadabb hellén gondolkozás.

XXVII

Gáspár felbátorodott ezen, s óvatosan szóba hozta a maga Napistenét. Mivel József és Merriem őszinte, nyílt tekintetű érdeklődéssel hallgatta szavait, kitért a szülővárosában, a föld színe alatt épült, csodálatos Mithraeum leírásába, s oly részletesen, hogy a Júdea határain túl sosem jutott leány, és férje, aki csak Egyiptom hatalmas, föld feletti építményeit ismerte, már-már maga előtt látta a hatalmas barlangtemplomot, amelyben beavatott szegények és gazdagok, polgárok és katonák egyaránt részesülhetnek a kenyér és bor színe alatti egyesülés által az isteni princípiumban.

XXVIII

-- Jelképes, de mégis valóságos theophágia: isten magunkba fogadása -- értelmezte Boldizsár az "istenevést" jelentő görög szót. Ősz, kétágú szakállát gondolataiba merülten simogatva József ekkor megkérdezte, valóban úgy kell-e értenie a hallottakat, hogy hívei számára Mithra teste van jelen a falatnyi kenyérben és kortynyi vízben – borban –, amelyet rítusaikban papjaiktól kapnak. A három Mithra-hívő bölcs szinte egyszerre bólintott a választ magában foglaló kérdésre. Boldizsár pedig, ujját vízbe mártva, a Mithra-kereszt jelét rajzolta a kisded homlokára, akit az estebédet előkészítő Merriem férje ölébe helyezett. – Égi jelek vezéreltek minket ide – mondotta –, hogy lássuk az újjászületett Mithrát, az életet adó, megtestesült jóságot. Áldott legyen ez az isteni gyermek az emberek fiai között: a Legyőzhetetlen Nap világítsa be minden pillanatát!

XXIX

– Az élet a Fényből fogantatik – Menyhért most szólalt meg először, mióta elhagyták a kiégett oázist –, minden anyaszülte az atyák Atyjának gyermeke, és ott lakozik benne az istennéválás csírája, akár barlangistállóban, akár márványpalotában jött erre a világra. Virágba szökhet ez az isteni csíra, akár a mi áldásunk, akár nevelőinek tanítása vezeti őt az igazság és a jóság kútfejéhez. Mithra – a Világ Világossága – mindennap életét adja értünk, hogy példát mutasson, ám megváltani csak önmagunkat válthatjuk meg: mindannyian egyként. És az emberiséget csak mindannyian együtt és egyszerre, amikor annak eljön az ideje.

XXX

Menyhért próféciája után néma csendben költötték el az egyszerű vacsorát. A kenyeret és vizet – boruk nem lévén – József áldotta meg. Eközben mindannyian egyazon Istenhez, a mennybéli Fényességhez, az atyák Örökkévaló Atyjához fordultak a gyermek – és az egész emberiség – jövőjét kémlelő elmélkedésük megvilágosodásáért: mindegyikük saját szavaival szólította meg Őt.