Interjú

Bitó László néhány fontos írását már közölte a Budapesti Lap. Emlékeztetünk például hozzászólására a Magyar Katolikus Püspöki Kar „Az élet kultúrájáért” c. körleveléhez, vagy ifj. Hegedűs Lóránt peréről írott cikkére. Az ötvenhatos forradalomban a komlói szénbánya munkaszolgálatos katonái Forradalmi Tanácsának elnöke, majd a New York-i Columbia Egyetem orvoskutatója, oktatója, végül emeritus professzora, a glaukoma megelőzését szolgáló világhírű gyógyszer feltalálója, magas díjak és kitüntetések birtokosa már nem is szereti, ha élete tudománnyal töltött négy évtizedét méltatják. 1994-ben jelent meg első regénye Magyarországon, máig összesen öt – beleértve bibliai ciklusának három könyvét. Hetvenedik születésnapjára az Argumentum kiadta „Nekünk kell megváltanunk magunkat” című ’humanista hitvallását’; ebben olvasóink föllapozhatják vihart kavart, híres, a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, az Élet és Irodalomban, a Beszélőben, a Tiszatájban és egyebütt megjelent cikkeit, részleteket Vitray Tamás, Szörényi László, Heller Ágnes, Mihancsik Zsófia és mások beszélgetéseiből szerzőnkkel, s V. Bálint Éva és Szigethy András élet- és pálya-interjújából. Az alábbi beszélgetés terjedelmesebb részlet Szendi Péter e könyv megjelenése után készült születésnapi interjújából.

Lakásában mindenhol: kacsák. Életemben összesen nem láttam ennyi – porcelán, kerámia, vas, bronz meg fából faragott — kacsát, nemhogy egy helyen. Honnan ez a gyűjtőszenvedély?

Nem szenvedély. Barátaim, ismerőseim tudják, hogy kedvelem őket, hát hoznak nekem emlékül, ajándékba. Amerikában egy szemész barátom, akinek nagy béka-gyűjteménye volt egyszer megkérdezte, hogy én mit gyűjtök. Találomra rávágtam, hogy kacsákat. Csak később tudatosult, hogy azért tetszik nekem ez az állat, mert repül, úszik, otthon van a víz alatt is, és még a földön is tipeg. Főként azt csodálom, ahogy haladnak a víz színén, de nem látni, hogy hol a motorjuk… Ha elfáradok a munkámban, csak lesétálok ide a Feneketlen-tóhoz, és gyönyörködöm bennük…

Jóllehet nemrégen ünnepelte hetvenedik születésnapját, nehéz elhinni, hogy képes elfáradni!

Á, hiába mondják, hogy hetvenéves vagyok, erről nehéz engem meggyőzni… Nem számít, hogy hány évesek vagyunk, hiszen többnyire abban a korban éljük le életünket, amikor identitásunk kialakult.

Az öné konzervatív családjából eredeztethető?

Nem nevezném konzervatívnak. Budai „úri családban” nőttem fel, amelynek elméletileg konzervatívnak és vallásosnak kellett volna lennie. A háború előtt a mise inkább társadalmi esemény volt: a külsőségek uralkodtak. Csak ahogy kezdődtek a bombázások, s közeledtek az oroszok, imádkoztunk egyre buzgóbban.

Önt mennyire érintette meg a hit?

Minket, gyerekeket a szokásos primitív szakállas nagypapa-istenképpel neveltek fel, amelytől persze már kamasz koromban eltávolodtam. Arra jutottam, hogy ha Isten teremtette is a világot, azután – a hetedik napon – nyugalomba vonult: nem várhatjuk el, hogy felnövekedésünk után is gondunkat viselje, netán lefogja gyilkosságra emelt kezünket.

Így született meg Ábrahám és Izsák történetének új értelmezése?

Érteni szerettem volna, hogy honnan ered az emberi kegyetlenség. Ez a történet már tíz éves koromban nyugtalanított. Miért engedelmeskednek az emberek vakon egy felsőbb hangnak akkor is, ha az azt parancsolja, hogy áldozzák fel, öljék meg, küldjék háborúba saját fiaikat?! A filmhíradókban a tömeg áhítattal nézett fel egy kis bajuszos, állandóan ordító emberre. Magas pulpitusa: mint egy oltár. Az egész jelenet vallási ceremóniára hasonlított. Tehát a földi hatalmaknak is engedelmeskedni kell?! Talán azért is figyeltem fel már nyolc-kilencévesen minderre, mert gyakran hallottam akkoriban a mondást: ”Egyet a mamának, egyet a papának, és egyet a hazának” — és én harmadik gyereke voltam… Engem mikor és hogyan áldoznak fel a hazának? Aztán hallani is borzalom volt, hogy több mint egymillió ember veszett oda. A valós számokat akkor még nem ismertük, el sem hihettük volna.

Ezt a mindenre odafigyelő, érzékeny kisfiút ismerhetjük meg a Trianon-tetralógiából?

Nem egészen. A regénysorozat nem önéletrajzi mű, hanem második világháborús hátterű fikció. Ugyanis a valóság vagy unalmas — vagy hihetetlen. Szereplői is a képzelet művei, ha hordoznak is elemeket az élményeimből; segítségükkel igyekszem megértetni az eseményeket úgy, hogy ne kelljen didaktikus magyarázatokba bocsátkozni. Két kötet – az Istenvárás és Az ötödik lovas — után rájöttem, hogy kegyetlenségünk eredetének megértéséhez a bibliai ősatyákig kell visszamennem. De a társadalmi igazságtalanság megérintett még mielőtt a háború hozzánk ért volna: amikor visszacsatolták Erdélyt, rengeteg koldus jelent meg a városban. Ez nagyon megrázott. Azt hiszem – ha már muszáj választani –, hogy én alkatilag baloldali vagyok.

Ehhez képest mennyire viselték meg az ötvenes évek?

Ha az ember belecsöppent volna az ötvenes évekbe, elviselhetetlen lett volna; de mi már a negyvenes években felkészültünk a legrosszabbra. Minden fokozatosan történt: először a németektől meg a nyilasoktól, aztán az oroszoktól, majd a moszkovitáktól kellett félnünk.. Negyvenötben nagyon reménykedtünk, a kisgazdák roppant szimpatikusak voltak nekem, a földosztás nagyon tetszett. Anyámat viszont nagyon aggasztotta, hogy mi lesz egyházunkkal, ha megfosztják vagyonától. Ő ugyanis hitt abban, hogy Istennek imponál mindaz a gazdagság, amellyel a templomokat, püspöki palotákat feldíszítik. Meg, hogy még a falusi plébános is arannyal átszőtt palástban prédikál arról, hogy Jézus miként szerette, gyámolította a szegényeket. Szüleimmel komoly konfliktusba keveredtem azzal, hogy én a kisgazdáktól, a földosztástól vártam a megváltást. Hogy aztán hamar odavesztek reményein, az más kérdés. 1951-ben a családommal kitelepítettek Jászkisérre. Aztán 1954-ben besoroztak, és munkaszolgálatos lettem.

Miközben akár hithű kommunista is lehetett volna…

Igen, én vallom, hogy amit ma a nyugati világban jónak tartunk, az nagyrészt Marxnak köszönhető. Amerikában mindazt, ami ma elfogadhatóvá teszi az országot, a kommunizmustól való félelmükben tették. Borzasztó sorban éltek munkások még hetven, nyolcvan évvel ezelőtt is: a szakszervezeteket úgy verték szét, mint a pinty. Az ötvenes évek végén leginkább a négerek helyzete háborított fel. Persze a New York-i magyarok – főleg a háború után kivándorolt egykori ludovikás katonatisztek — képtelenek voltak felfogni, hogy egy kitelepített, szénbányában raboskodó, a „kommunisták” ellen kiálló ötvenhatos miért nem jobboldali, konzervatív nézeteket vall. Hiába mondtam, hogy én antimoszkovita vagyok, hiszen a kommunizmust sosem próbáltuk ki.

Munkaszolgálatosként megismerte a bányászéletet. Ekkor vált férfivá?

Abban azért a kitelepítés is „segített”. Egészrészesként a cséplőgépen dolgozni – hát ez elválasztotta a fiúkat a férfiaktól… A sorozáskor már gyanús volt, hogy túl sok a magunkfajta, ránézésre is gimnazista típus. Még viccelődtünk is, jó kis bridzs-partikról. Aztán Komlón rájöttünk, hogy miről van szó. Nagyon kemény volt. De hamar hozzászoktam, sőt kettős műszakba jártam, hogy a tisztek ne zaklathassanak. Meg aztán a második műszakban általában könnyebb beosztást kaptam: ott lent a föld mélyén eldugott füzetekben jegyzeteltem, irogattam. Például Ábrahámról és Izsákról is. Aztán váratlanul ért ötvenhat.

Ami – végtére is – egyenruhában találta…

Méghozzá a második világháborús magyar katonai egyenruhában! A munkaszolgálatosoknak csak ez „járt”. Sok orosz katona meg is lepődött, hisz emlékezett még rá… Akkor októberben ismét reménykedtünk, tervezgettük: két-három éjszaka aludni sem bírtam. A tisztjeinket könnyen leszereltük, de mire felkerültünk Pestre, az egésznek vége volt. Mindezek után itthon nem maradhattam.

Hogyan lett a humán beállítottságú magyar fiúból amerikai biológus professzor?

Nyelvtudás nélkül lehetetlen lett volna bármilyen humán tárgyat felvennem az egyetemen, ahol ösztöndíjat kaptam.. De ha már irodalomból nem remélhettem megélni, akkor legalább más oldalról akartam foglalkozni önmagunk megértésével. Meg aztán a biológiában segített a gimnáziumban tanult latin.