A
Boldogabb élet, jó halál
című kötethez
2014
_____________________________________
Tartalom:
Bevezetés
Eutélia: jó életvég, jó halál
Elmúlás és lét utáni lét
Halálfélelem, elmúlásfélelem
Fájdalom
Rítusok és elengedés
Önrendelkezés, emberi méltóság
Jog és jogfosztottság
Segítők
Társadalom, gazdaság
Tudomány, egészségügy
Test, lélek, szellem, spiritualitás
Szeretet
Vallás, hit, isten
_____________________________________
Az eutélia fogalmának bevezetése a Boldogabb élet – jó halál című könyvem 2005-ös első kiadásában új gondolkodásmódot indított el a jó életvég elérhetőségéről. Rádió- és tévébeszélgetések, konferenciák, újság- és folyóiratcikkek, interjúk kezdtek túllépni az eutanázia kérdéskörének korábbi nagyon óvatos megvitatásán. Ez a folyamat nagyban hozzájárult gondolataim további kikristályosodásához, és vezetett könyvem sok munkával átdolgozott, gazdagított második kiadásához, mely a 2014-es Ünnepi Könyvhéten jelent meg. Sokakkal találkoztam azóta, akik már sokat forgatták az első kiadást, s bár érdekelte őket, hogy miben lép túl rajta az új könyv, nem engedhették meg maguknak, hogy megvegyék.
Részben ebből fogant a gondolat, hogy egy kis füzetben összefoglalom a legfontosabb új gondolatokat, amelyeket csak a második kiadás tartalmaz. Ennek összeállításakor jöttem rá, hogy az első kiadásban leírtak is gyakran kiérleltebb formában jelennek meg másodikban. Így aztán az első kiadást kiegészítő füzet helyett egy gondolkodásra, elmélkedésre késztető, esetleg új meglátásokhoz vezető idézetcsokrot válogattunk össze a könnyen olvasható és akár kedvcsinálóként ingyen is terjeszthető breviárium formájában, amely, remélem, további értékes beszélgetésekhez vezet a jövőben.
… mit jelent ma a köztudatban az eutanázia? A lélegeztető gép leállítását, a fájdalomcsillapító túladagolását vagy a kegyelemdöfést injekciós tűvel. […] Akkor is eutanáziának – jó halálnak – hívjuk ezt, ha nincs ott senki, aki megfogná a haldokló kezét, aki emberszámba venné (22. o.)
A jó halál tartalmi és hangulati gazdagodása semmiképpen sem erőltethető az „eutanázia” címszó mai, előítéletekkel terhelt, sokat vitatott fogalomkörébe. Ezért tartottam szükségesnek, hogy az eutanázia szóhoz hasonló, de a jó halál helyett a jó életvégre, életünk egész utolsó szakaszára utaló görögös szóösszetétellel eutéliának – jó végnek – nevezzem mindazt, amiért e könyv első kiadásakor kiálltam, s amit szükségesnek tartottam az élet utolsó szakaszának elviselhetőbbé tételéhez, gazdagításához. (22-23. o.)
Az eutélia ezen túl is elsősorban arról szól, hogy segítse az életből kilépést szeretetélménnyé tenni, az itt maradókat pedig kibékíteni az életutunk végén ránk váró, elkerülhetetlen halállal. (23. o.)
Az eutanázia és az eutélia közötti különbséget talán úgy fogalmazhatjuk meg a legvilágosabban, hogy amíg eutanázián a test halálba segítését értjük, az eutélia – figyelembe véve testi (szóma) és szellemi (psziché) kettősségünket – az életből való kilépésünkhöz a szellemi-érzelmi felkészülésünket helyezi előtérbe. (24. o.)
Az eutélia fogalmát éppen azért vezettem be, mert lényege nem a fájdalomcsillapítás bármi áron – vagy a gyors halál előidézése az elbúcsúzás lehetősége nélkül, akár az emberi méltóságunk feláldozásával is. Az eutélia alapelve és célja az, hogy az egész életünkben felépített méltóságunkat ne kelljen létünk végső szakaszában feláldoznunk. (171. o.)
Nehéz szólnom az öngyilkosságról, mert ellene van mindannak, amit az életről és a jó halálról gondolok, vallok. Az eutélia tanítása ugyanis az – remélem, kitűnik könyvemből –, hogy életutunk egészének bejárása után van morális jogunk a halált választani, és elérésében elvárni embertársaink egyetértését, segítségét. Ezzel szemben a mindennapi értelemben vett öngyilkos azért választja a halált, mert nem látja értelmét, hogy végigjárja életútját. (224-225. o.)
A jó életvég érdekében meg kell szabadítani az öregedőket egyik leggyötrőbb félelmüktől, hogy milyen sorsra jutnak, ha már nem tudják magukat ellátni, önmaguk gondját viselni. […] Annak tudata, hogy rokonok, segítők híján találhat magának megfelelő gondozóotthont, olyan megkönnyebbülést jelenthet egy hetvenévesnek, mint a halálba segítés elérhetőségének tudata a nyolcvanévesnek. (251. o.)
Az eutéliának (az intézménynek és gondolkodásmódnak) ezért arra is törekednie kell, hogy ne az utolsó pillanatban, hanem életünk során folyamatosan fogadhassuk cl halandóságunkat, készülhessünk fel az elkerülhetetlenre. Hogy jóval a vég előtt döntsük cl, milyen utolsó időszakot és halált kívánunk magunknak, és ha az eutélia útját választjuk, ne a halál küszöbén, hanem évekkel korábban készüljünk fel rá: találjuk meg magunknak a legmegfelelőbb, legrokonszenvesebb átsegítőt, és béküljünk ki hozzátartozóinkkal, bocsássuk meg nekik, ha ténylegesen vétkeztek ellenünk vagy tisztázzuk velük vélt sérelmeinket. (252. o.)
Talán kevésbé gondoljuk végig azt – aminek pedig az eutélia egyik alapfogalmává kell válnia –, hogy a jó halál elvárhatósága hozzásegít a jó élet beteljesüléséhez. (256. o.)
Csak egyben vagyunk megkülönböztethetetlenek: mindannyian elmúlásra születtünk. (15. o.) …a meghosszabbított életekből nincs könnyű kiút. A halál torkából visszahozott betegnek majd ismét szembe kell néznie a halállal, az esetleg hosszú, akár hónapokig, évekig tartó haldoklással. Az orvosnak pedig azzal, hogy annak, akit első halálából visszahozott, a természet rendje szerint egyszer mégis meg kell halnia. (35. o.)
Jó lenne, ha mi is elfogadnánk az életre kelés és az életből kilépés szimmetrikus voltát, mert ez segíthet a halálhoz való hajdani, természetesebb viszonyunk helyreállításában, ami fontos szerepet játszhat a jó életvég, az eutélia elérhetőségében.
Van olyan stresszes esemény életünk kezdetén is, amely kiválthat a halál közeli élményhez hasonló fiziológiai reakciót. Mégpedig olyan, amelynek mindannyian részesei lehettünk világra jöttünkkor, amit – ha belegondolunk – tarthatunk az életből való kilépésünk tükörképének. (88. o.)
Ezerféleképpen túlhaladtuk a bibliai időket, csak egyben nem: szinte teljesen úgy gondolunk a halálra, ugyanolyan félelmekkel és reményekkel nézünk elébe, mint az bibliai őseink irodalmából kitűnik. (110. o.)
Meddig kell élni akarnunk?
Addig mindenképpen, amíg örömünket leljük az életben, és örömet szerezhetünk a köröttünk lévőknek. Amíg méltósággal viselhetjük az öregkor terhét, önző követelődzéssel nem lehetetlenítjük el mások életét. Míg kötelesség- és bűntudatukra apellálva nem követeljük meg leszármazottainktól, hogy élettársuktól, gyermekeiktől elfordulva csak velünk törődjenek. Amíg meg nem botránkoztatjuk a minket körülvevőkben élő gyermeket. (172. o.)
Akinek még megadatott bármilyen, a halál utáni létbe vetett hit, túlvilági képzet, őrizze drága kincsként: mint utolsó útját megkönnyítő obulust. (151. o.)
Aki ismeri a kultúrák különbözőségét, képes felülemelkedni előítéletein – s a más hitűeket is magával egyenértékűnek tekinti, emberszámba veszi –, nem tarthatja a maga hitét és túlvilágát egyedül üdvözítőnek, magát mindenkinél különbnek. (152. o.)
A túlvilágnak a halálfélelmet oldó hatását mindig is gyöngíthette a pokol képzete. (152. o.)
Sokszor emlegettem már az eutéliás rítusokat. Ezek közül ki kell emelnünk azokat, amelyek erősítik hitünket, hogy halálunkkal nem múlunk el teljesen: tovább élünk mindabban, amit hátrahagyunk, és azok emlékezetében, akik életét megérintettük. (253. o.)
A gyásznak éppen az a célja, hogy mielőbb túljutva rajta megszabaduljunk a fájdalomtól. Minden, az elhunythoz kötődő, fájdalmas mozzanattól, hogy utána csak az iránta érzett szeretetünkben növekedjünk, ahányszor csak rá gondolunk. Hogy emléke gazdagítsa mindazok érzelmi világát, akik szerették, és szeretettel emlékeznek rá. Hogy léte így folytatódjék halála után: szeretette méltóbb, tökéletesebb formában szülessen újjá azokban, akik emlékeznek rá. (256. o.)
Meggyőződésem, hogy irracionális félelmeinken csak úgy kerekedhetünk felül, ha „kibékülünk” a halállal: számomra ehhez az első és legfontosabb lépés annak a belénk sulykolt tévhitnek az elvetése volt, hogy a halál Isten büntetése. (163. o.)
[…] bioevolúciós szemszögből meg kell különböztetnünk az életet megszakító és az út végén ránk váró halál félelmét. Az előbbi az öröklött, isteni gondviselésként ismert védőrendszerünk része lehet. […] Életünk alkonyán azonban az elkerülhetetlen halálra is kiterjedő – főleg a nyugati civilizációra jellemző –, irracionális rettegés aligha része az öröklött, fentebb leírt fiziológiai gondviselésnek. (164. o.)Még ha élete – különösen öregedése – során jobban rettegte is valaki a haldoklás gyötrelmét-megalázottságát, végstádiumában ehhez talán már hozzászokott. Az elmúlás és az azt követő ismeretlen űr azonban egyre félelmetesebbé válhat. Az eutéliának éppen az az egyik fontos szerepe, hogy ezt az értelmetlen félelmet csillapítsa, megfékezze, legyőzze. (176. o.)
Azoknak, akik hosszú életük gyümölcseként eleget hagyhatnak hátra, könnyebb hinniük abban, hogy nem múlnak cl teljesen, amíg vannak utódaik és alkotásaik, akik-amelyek megőrzik emléküket. Ez a tudat enyhítheti, eloszlathatja elmúlásfélelmüket. (227. o.)
Akármennyire vágyunk is arra, hogy kilépjünk a már elviselhetetlen életből, ez nem jelenti, hogy nem félünk a haláltól.
Sőt, ha nem vagyunk kellőképpen felkészülve-felkészítve utolsó heteinkre, óráinkra, és ha nem érezzük magunkat megbízható, szakértő kezekben, eluralkodhat rajtunk a bénító halálfélelem.
Képtelen diszkrimináció, hogy az egészségügyi törvény kimondja jogunkat a fájdalomcsillapításhoz – amit a Vatikán is elismer -, de a félelem csillapításáról szó sem esik. (232. o.)
Azoknak az elmúlásfélelmét, akik hisznek a mennyországban vagy a reinkarnáció bármelyik formájában, nyilván feloldja ez a hit. Az eutéliának nem lehet célja, hogy bárkit megfosszon a hittől, amely számára enyhíti ezt a félelmet. Az euteliás félelemcsillapításnak viszont ki kell terjednie azokra is, akik sem valamely ősi hittel, sem modern változataival nem enyhíthetik elmúlásfélelmüket. (253. o.)
Láthatjuk sokszor, hogy azokat, akik egész életükben az önfeláldozó szeretet példaképei voltak, s méltósággal viseltek sok fájdalmat és nehézséget, az utolsó heteik, hónapjaik értelmetlenül meghosszabbított szenvedése kivetkőztet addigi önmagukból, megtörve családjuk addigi harmóniáját. (19. o.)
Könnyű lehetett elfogadtatni a szenvedés megváltó erejének tanát Jézus idejében vagy a középkorban, amikor eleink keveset vagy semmit sem tehettek fájdalmaik csillapítására, a betegségek vagy balesetek okozta fogyatékosságok elkerülésére. Ezért kellett hinniük abban – ezért diktálta igazságérzetük? hogy az életükön át elviselt fájdalmakért, haláltusájuk kínjainak elviseléséért valamiféle jóvátételben, netán jutalomban lesz részük: bebocsátást nyernek a mennyek országába. (60. o.)
A szedatívumokat és narkotikumokat alkalmazó palliatív gondozás […] a test fájdalommentes életben tartása érdekében gyakran „szellemi halálállapotot” idéz elő a tudat elhomályosításával. […] Nézetem szerint viszont egyáltalán nem fogadható el a végső stádiumban levő, nem átmeneti fájdalmaktól szenvedő beteg kábulatban tartása annak reménye nélkül, hogy valaha is visszanyerheti öntudatát. (67. o.)
Általában az illegális „passzív eutanáziában” is a fájdalomcsillapításra felírt morfiumszármazékot alkalmazzák halálos adagolásban. Ez semmiképp sem egyeztethető össze a jó halálra való felkészüléssel és felkészítéssel, vagyis az eutélia fogalmával, amelynek szerves része a halál elfogadása, az emberhez méltó búcsú az élettől, szeretteinktől, és amely a hátrahagyottak gyászának is méltóságot, mélységet, emelkedettséget kölcsönöz. […] A biológia nem kommentálhatja a hitbeli tanításokat a lélek fogalmáról, de az eutélia szempontjából figyelembe kell vennünk test-szellem, szóma-psziché kettősségünket.
Az eutélia tudomásul veszi a test elkerülhetetlen leépülését életutunk végén, de elfogadhatatlannak tartja öntudatunk, pszichénk hosszú távú vagy terminális feláldozását testünk fájdalommentes, de életre képtelen fenntartása érdekében. (68. o.)
Álszent dolog kegyes búcsúüzenetekkel felszalagozott koszorúkat halmozni annak sírjára, akit egy elfüggönyözött kórházi ágyon hagytunk meghalni. (22. o.)
Élni akaró ellenségeink halálba küldése helyett – amelyben kiváltképp jeleskedtünk a 20. században – vállalnunk kell a halálba vágyók halálba kísérését, mert az úgynevezett utolsó utunk nem a ravatalozótól a sírgödörig vezet, amely úton már nem vagyunk jelen, hanem halálunk elkerülhetetlen közeledésének tudatossá válásától tudatunk elvesztéséig. (24. o.)
Társadalmunkban ma nincs elfogadott, a rokonokat, barátokat minden morális felelősség alól felmentó – az eltávozó méltóságát, emlékét meg nem alázó – rituális módszerünk a halál idejének legális megválasztására. (Hacsak nem az orvos által asszisztált öngyilkosságot tekintjük annak.) (102. o.)
Szeretnék egy valóban zöld alternatív temetkezési módot javasolni: mivel jó volna, ha a városokat nagyobb zöld területek vennék körül, miért ne alakíthatnánk ki temetkezési erdőket? […] akik ezt a temetkezési módot választják, azok holttestét magzati pózban, halotti lepelben helyezik egy fa ültetésére kiképzett „sírba”, és fát ültetnek föléje. […] a halottnak lesz egy fája, amelyet az ő teste táplál. (154. o.)
Gondolom, sokak viszolyognak a lepelbe temetésnek a világ legnagyobb részén egyedül elfogadott gyakorlatától. És talán a magzati pozíciótól is, pedig ha figyelembe vesszük azt az elég általános nézetet, hogy korosodásunkkal visszatérünk a gyermek-, majd csecsemőkorba, ezt a pózt logikus és egyben szimbolikus végkimenetnek tarthatjuk: visszatérésnek a Föld életet adó méhébe. (155. o.)
Hogyne félték volna eleink a halottakat és a halált évmilliós rettegéssel, melytől kollektív tudatunk talán máig sem szabadult. Ezért a halottengesztelő áldozatok, ajándékok – ma már csak virágok, koszorúk. S a halálmítoszok, mitikus al- és túlvilágok. (160. o.)
Az átsegítőknek katalizálniuk kell az elengedést – ami nemcsak az eltávozónak hoz megnyugvást, hanem az elengedők gyászát is megkönnyíti. […] Csakhogy azok közül, akik nem engedték el a haldoklót élete utolsó napjaiban, sokan halála után sem lesznek képesek elengedni. […] Az eutéliának arra kell törekednie, hogy amennyiben a halál nem teljesen váratlan, s így van időnk felkészülni rá, a halál előtti búcsúrítusok feldolgozhassák a gyászfolyamat legfájóbb aspektusait. (255. o.)
ÖNRENDELKEZÉS, EMBERI MÉLTÓSÁG
…a kérdés már ma sem az, hogy halálba engedünk-segítünk-e egy haldoklót, hanem hogy akkor tesszük-e meg, amikor ő kéri – és amikor még képes tudatosan átélni az élettől, szeretteitől való elbúcsúzás szeretetélményét – vagy akkor, amikor orvosa, ápolója ezt jónak látja. (1-22. o.)
A boldogabb élethez tudnunk kell, hogy amikor eljön az ideje, törvényesen érvényesíthetjük önrendelkezési jogunkat. Utunk végének megtételéhez akkor is kaphatunk segítséget, ha betegségünk, lassú leépülésünk sokkal előbb foszt meg emberi méltóságunk utolsó foszlányaitól, mint biológiai értelemben vett életünktől. (24. o.)
Az eutélia legfőbb célja az, hogy mindent tegyen meg a haldokló emberi méltóságának fenntartásáért – egészen az utolsó percekig. Az önrendelkezési jogot is azért helyezi mindenek fölé, mert ez emberi méltóságunk legfontosabb kifejezése. [… Az eutélia lényege hogy] azzal a tudattal vállalhatjuk az életből kivezető út minden nehézségét, hogy rendelkezésünkre áll a segítség, ha több szenvedést mér ránk a sors, mint amennyit emberi méltóságunk megőrzésével képesek vagyunk elviselni. (169. o.)
Újra és újra hangsúlyoznom kell: az eutélia nemcsak az exitus elviselhetőségéhez nyújt reményt, hanem a halál- és haldoklásfélelem eluralkodásának megelőzésével arra hivatott, hogy életünket felszabadultabbá, boldogabbá tegye. (169-170. o.)
Az eutélia síkra száll mindazért, ami életünknek ezt az utolsó szakaszát gazdagíthatja, tartalommal töltheti meg. És legfőképp visszaállítja az öregség egy jól leélt életből fakadó méltóságát, amelyet a múlt század fiatalságkultusza háttérbe szorított.
Az emberi életet nem az eutanázia legalizálása értékelheti le, hanem az ellenkezője: a törvénytelenül, az önrendelkezési jogot semmibe vevő önkényes – „kegyesnek” tartott – emberölés. (170. o.)
Különösen nem állhatjuk útját annak, aki halálát utolsó nagy élményének tartva, tudata teljében vágyik elbúcsúzni az élettől, szeretteitől, mégpedig úgy, hogy az itt maradók, erőt nyerve példás, önzetlen távozásából, bűntudat nélkül, egy szeretetélménnyel gazdagodva folytathassák életüket. (174. o.)
Az úgynevezett önrendelkezési jog manapság leginkább arra jogosít fel, hogy kérelmezzük a kezelés megszüntetését. (200. o.)
…egyre nélkülözhetetlenebbnek tartom a hospice-szolgálatokat […]. Önrendelkezési jogunk ugyanis csak akkor érvényesülhet igazán, ha ez az alternatíva is rendelkezésünkre áll. Az ezt az utat választók azonban csak akkor férhetnek hozzá nagyobb számban a mainál jóval kiterjedtebb otthoni gondozásban, ha az életük végén járók előtt nyitva áll a halálba segítés választása is. […] Ha elfogadnánk, a modern hospice Polcz Alaine szerinti alapelvének: „a halál idejét sem siettetni, sem késleltetni nem szabad” – mind a két felét. (222. o.)
Az eutélia intézményének is ki kell állnia […] az iskolai önismeret tanításért, mert enélkül a mindhalálig tartó önrendelkezési jog gyakorlása legfeljebb fél lábon áll. (231. o.)
Azokban az országokban, ahol a törvény tiltja az eutanáziát, végül is majd mindig az orvosoknak kell a halálba engedniük-segíteniük azoknak a mesterségesen életben tartottaknak a nagy többségét, akiktől annak előtte megtagadtuk a jó halál kegyét. (21. o.)
A méltó élet alanyi jogát ki kell terjesztenünk az emberi élet egészére – az első lélegzetvételünktől az utolsóig. Olyan törvényeket kell hoznunk, amelyekben nemcsak az élet ismérveit tisztázzuk-pontosítjuk, hanem az emberhez méltó élet – és halál – kritériumait is. (62. o.)
Rengeteg kérdés merülhet fel, ha az életből való kisegítést rokonokra, barátokra, ápolókra hagyjuk. (166. o.)
…aligha nevezhetjük gyilkosságnak, ha nem az élni akarót fosztjuk meg az élettől, hanem az életből kilépni akarót segítjük meghalni. (166-167. o.)
A jó eutélia-eutanázia-törvény megalkotásához elsősorban sokéves össztársadalmi disputára lesz szükség, amelyhez a filozófusok, teológusok, szociológusok, pszichológusok, jogászok, bioetikusok okfejtése is nélkülözhetetlen. (190-192. o.)
Viszont eddig sehol sem született kielégítő eutanázia-eutélia-törvény, mert nem volt társadalmi közmegegyezés arról, mit várunk egy ilyen törvénytől – túl a megalázó rossz halál elkerülésén. (192. o.)
A legtöbb jogállamban megtagadhatjuk a létfenntartó kezelést. Ezt a törvényhozók és alkotmánybírák mindenhol az önrendelkezési jogból vezetik le, ami minden polgárt megillet, de országonként különféleképpen szabályozzák, hogy kik élhetnek – halhatnak! – ezzel a joggal. (198-199. o.)
Általában nincs értelme a passzív és az aktív eutanázia megkülönböztetésének: vagy elismerik a törvényhozók és bírák alkotmányos önrendelkezési jogunkat, vagy nem. (201. o.)
Miként civilizált országban szakosodás és szakmai gyakorlat nélkül senki sem végezhet agyműtétet – sőt még vakbél-operációt sem –, elfogadhatatlan az a törvény, amely a halálba segítést nem köti szakmai felkészültséghez, hivatalos jogosítványhoz, intézményes felügyelethez. (206. o.)
Az életünk utolsó szakaszával – boldogabb-megbékéltebb utolsó hónapjaival, majd a jó halállal – foglalkozó eutéliára vonatkozó törvényeknek, jogszabályoknak nem szabad az élhető élet feladására, az életutat félbeszakító öngyilkosságra kiterjedniük. (225. o.)
Eddig és ne tovább: mondja ki a szívtelen joggyakorlat. Ha nem állsz elég közel a halálhoz, nem segíthetünk, ha túl közel állsz hozzá, még úgy sem: túl veszélyes lenne, ha az utolsó lépést nem önmagad tennéd meg. Álszent, hipokrita önámítás! Mintha a vak embert elkísérnénk a négysávos út közepéig, és ott magára hagynánk, mert a másik oldalon túl nagy a forgalom. Valahogy majd csak átjut a túloldalra. (226. o.)
A mostani szabályozatlan állapotban a legszigorúbb büntetés sem szüntetné meg az önkényes halálba segítés gyakorlatát, mert kórházi környezetben jóformán lehetetlen kideríteni – vagy bizonyítani –, ki adta be a halálos dózist. (242. o.)
Kétségtelenül adódhat olyan helyzet, hogy valaki önző anyagi okokból próbálja megrövidíttetni egy haldokló életét, de egy törvényesen működő intézménybe sokkal könnyebb beépíteni szigorú szabályokat ennek megakadályozására, mint a mai szabályozatlan állapotban. (245. o.)
Nagy a veszélye, hogy a mai előítéletek, félelmek légkörében születő törvények csak a visszaélések lehetőségét és az elkerülésüket célzó bürokráciát növelik, az eddig is háttérbe szoruló empátia, emberibb gondolkodásmód rovására. […] Ha a mai – a halállal inkább nem foglalkozó, azt sok évezredes előítéletekkel övező – légkörben jön létre eutanáziatörvény, az valószínűleg legfeljebb a most titokban halálba segítő orvosok, ápolók tevékenységének dekriminalizálását biztosítaná. (247. o.)
Morális szempontból […] nem az a különbség az eutanázia és a gyilkosság között, hogy mit tilt és mit enged meg a törvény, hanem az, hogy a haldoklót akarata szerint segítjük-e meghalni, vagy annak ellenére – és azzal megegyező vagy ellentétes körülmények között. (248. o.)
A halál persze mindennél komolyabb ügy, épp ezért a halálba vágyó kérését is ünnepélyes komolysággal – a kérelmező megfontoltságát, rászorultságát elbírálni képes szakértői hozzáértéssel kell kezelni. (167. o.)
Nem tudhatjuk, milyen halált és hozzá vezető utat tartogat számunkra vagy szeretteink számára a sors, s hogy a modern medicina képes lesz-e könnyíteni azt, vagy csak meghosszabbítja haldoklásunk agóniáját. Ezért mindannyiunknak fél kéne készülnünk arra, hogy szükségünk lehet segítségre a méltó távozáshoz. (191. o.)
A hospice-t és az eutéliát párhuzamos intézményekként képzelem el, akár átjárással is a kettő között. Aki az átsegítőkhöz fordul, nem kötelezi el magát az eutanáziára: ha bármikor úgy dönt, hogy inkább végigéli haldoklásának minden stádiumát, természetesen kérheti a hospice palliatív gondozását. (222. o.)
Nemcsak átmenetnek, hanem együttműködésnek is lennie kell a két szolgáltatás – a hospice és az eutélia – között. Ellene lennék viszont teljes összeolvadásuknak, mert ez is korlátozná az önrendelkezési jog gyakorlását… […] Az eutélia semmiképp sem lehet a hospice-szolgálat „konkurenciája”. Mindkettő gátja, fékje az, hogy amíg csak lehet, szőnyeg alá seprünk minden, halálra vonatkozó kérdést. (223. o.)
Követelnünk kell szakértő átsegítők képzését, akiknek hivatása kiterjed az élet végének minden aspektusára: beleértve a beteg és rokonsága felkészítését a távozására, s ami ugyanolyan fontos: a haldokló „elengedésének” elősegítését. (232-233. o.)
Az átsegítő […] optimálisan hónapokon át kapcsolatot tart a halálra készülővel, és remélhetőleg olykor találkozik legalább a hozzá legközelebb álló rokonsággal is. Hivatásának része ugyanis, hogy őket is felkészítse a haldokló elengedésére, távozásának elfogadására. Ezek fontos elemei az eutélián keresztül elérhető jó halálnak. (246. o.)
Némi cinizmussal azt mondhatnám, haszonelvű világunkban a halál közeli élmény fiziológiai mechanizmusának felderítésében is majd akkor számíthatunk gyors előrehaladásra, ha anyagi érdek fűződik hozzá. (87-88. o.)
Gyorsuló világunkban például mind nagyobb szükség lesz azokra az idősekre, akik eszközei lehetnek az emberségünk, ember voltunk szempontjából egyre fontosabb lassító, mérséklő hatásnak. […] Mélyebb megértéssel, bölcsességgel találhatnak válaszokat környezetük problémáira, és nagyobb szerepet vállalhatnak kultúránk fenntartásában, a fiatalabb generációk életének gazdagításában.
[…] társadalmunk, emberi közösségünk […] fenntartása érdekében szükségünk lenne olyan értelmi és érzelmi bölcsességre, amelyet csakis hosszú évek tapasztalatai és kapcsolatai révén nyerhetünk el. (98-99. o.)…a társadalmi együttműködés szempontjából előnyös volt az életkorral kifejlődő szellemi, érzelmi, értelmi tulajdonságok felismerhetősége. Az, hogy számunkra ma még érthetetlen módon többnyire arcunkra íródik, mit várhat tőlünk környezetünk: megértő nyitottságot és bölcsességet, vagy éppen zárkózott maradiságot, irigykedő gonoszságot. (99-100. o.)
A metaforikusan kőbe vésettnek mondott – társas létünk évezredes tapasztalataiból feltételrendszerként kiválasztódott –, belénk oltódott-vésődött Tízparancsolat teljesen időszerű ma is. (159. o.)
…az életutunk jó befejezését elősegítő eutélia a halálba segítés aktusánál sokkal többről szól. Jelenleg azonban még ezen aktus legismertebb formájának, az eutanáziának társadalmi elfogadottságáról és igényéről sincs megbízható információnk. És nem is lehet, amíg a közvélemény-kutatók nem tudnak feltenni olyan kérdéseket, amelyek megfogalmazásai mögött közmegegyezés és általános megértés áll. (196. o.)
Addig kell hallatnunk szavunkat, amíg meg nem hallják az érzelmileg-szellemileg süketek is: nem mindegy, mi vár ránk és szeretteinkre életutunk végén. (224. o.)
Reális a veszély, hogy megfelelő törvények hiányában a végső stádiumban vagy kómában lévők „fenntartása” lesz a következő évtizedekben az egyik legjövedelmezőbb „üzletág”, különösen a magánkórházak és a magánbiztosítással rendelkező betegek esetében. (234. o.)
Amíg az egészségügyi költségek egyre nagyobb hányadát költjük az élet (illetve annak már alig vagy egyáltalán nem nevezhető) utolsó pár hetére-hónapjára-évére, nehéz meghatározni, hogy társadalmi-gazdasági szempontból mi nem lenne „aránytalanul” költséges. (238. o.)
… ha csak azt vennénk figyelembe, mivel tartozik a társadalom az eltávozóknak, morális-etikai alapon csak azt válaszolhatjuk, hogy mindennel, amitől tartalmasabb, méltóbb, érzelemgazdagabb – és igen: boldogabb – lehet életük utolsó szakasza. Megfontolandó azonban, hogy milyen elvek szerint osszuk el az egészségügy rendelkezésére álló költségvetési keretét a távozók, az itt maradók és az újonnan érkezők között. (239. o.)
… nem feltételezem, hogy az eutélia egymagában megválthatja a világot, de más, már létező intézményekkel összefogva, humanista intézmények létrejöttét, elterjedését elősegítve, megkezdődhet egy folyamat, amely képes lesz elfogadhatóbbá, emberibbé tenni az utolsó napjaikra készülők sorsát – s így mindazokét is, akik várományosai ugyanannak a sorsnak. (250. o.)
Az úgynevezett kollektív tudatunk vagy tudattalanunk nem genetikai, hanem kulturális örökségünk, amelyet születésünktől kezdve úgy szívunk magunkba, mint száraz spongya a vizet. Legfeljebb hajlamot örökölhetünk ennek a befogadására. (51. o.)
Semmi esetre sem tudom vagy akarom kizárni az öröklött tudás lehetségességét, de mai ismereteink szerint az aligha terjedhet ki részletes emlékekre, nagy felbontású képekre, amelyekre egyesek emlékezni vélnek „előző életekből”. Legfeljebb azt tételezhetem fel, hogy nagyon picinyke, öröklött, ősi ismerettöredékek köré szerveződő mindennapi ismeretek, képek részletes, akár előző életekből öröklött emlékeknek tűnhetnek. (51.o.)
A hitet nem támaszthatjuk alá tudással, tudománnyal. Ellenkezőleg: a hit azt a sötétséget teszi elviselhetővé – vagy éppen ragyogja be amely tudásunk számára elérhetetlen.
Ez azt jelentené, hogy a hit világa beszűkül, amint a tudásé egyre növekszik? Egyáltalán nem, épp ellenkezőleg: látóhatárunk minden új tudással jobban kitágul, és így szélesebb fronton találkozunk az ismeretlennel. (57. o.)
A meghalás folyamatának sokat taglalt mozzanata a halálközeli élmény, amely némelyek szerint spirituális eredetű, vagy egészében transzcendens jelenség. Mások szerint a haldokló – oxigénhiányban szenvedő – agyának a túlélő által még felidézhető fiziológiai stresszreakciója. […] a legtöbb visszaemlékező nemcsak érzelmi élményről számol be hanem fényekről, képekről, hangokról, szavakról is; mindezek, még ha egyesek transzcendens eredetűnek tarthatják is, csakis agyműködés révén jöhetnek létre. (84. o.)
Bármily bonyolult lehet az élményt okozó folyamat, ha egyszer rászánjuk magunkat, biztosan megértjük – mint eddig annyi más, misztikusnak tartott jelenséget. (89. o.)
A hivatásos orvoslók, ápolók képzésének, beállítottságának lényege a gyógyítás – és annak is kell maradnia. Az ezzel ellentétes törvények, rendelkezések nagyon káros hatással lehetnek az orvos-páciens viszonyra, a hatásos gyógyításhoz oly nagyon szükséges bizalomra. (229. o.)
…egyre több orvosnak kellene a betegségek megelőzésére, elkerülésére, vagyis a prevenciós medicinára szakosodnia a haldoklás meghosszabbításának egyre fejlettebb tudománya helyett. (229-230. o.)
A halált elfogadhatjuk az élet részeként, de az egészséges élethez oly fontos megelőző kezeléssel nem tudjuk az életutunk végén ránk váró halált elhárítani.
A legtöbb orvos reflexszerűen a hippokratészi esküre […] hivatkozik, amikor szóba kerül az eutanázia. (230. o.)
„Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is, sőt, még csak ilyen tanácsot se adok neki” – sokan az eutanázia abszolút tilalmaként értelmezik. Pedig csak arról van szó, amit magam is szorgalmazok: ne a gyógyításra felesküdött orvosok feladata legyen a halálba segítés. (230. o.)
…egy orvosnak sosem szabad magára vállalnia azt, ami túl van a szakképesítésén; azt Hippokratész követőinek is más, arra specializálódott orvoslókra kellett hagyniuk, beleértve a halálba segítést is. (230-231. o.)
…nemcsak az a kérdés […], hogy mint mond el az orvos, hanem az is, mit ért meg a beteg. (231. o.)
Az orvosokat eleink évszázadokon át élet és halál uraiként tisztelték, és sok orvos ma is ebben a szerepben érzi leginkább otthon magát, amit nagymértékben korlátoznak a betegjogok mind szélesebb körben elterjedő ismeretei. (239. o.)
…az eutélia intézményének létrejötte után az orvosnak majd csak annyit kell eldöntenie, mikor adja át a gyógyíthatatlan beteget a halálba kísérő vagy segítő szakembereknek. […] Ha tehát mindenki tudja, hogy a haldoklók rendelkezésére állnak hivatásos átsegítők, senki sem érezheti, hogy más híján neki kell megszüntetnie egy beteg elviselhetetlen szenvedését. (240. o.)
TEST, LÉLEK, SZELLEM, SPIRITUALITÁS
Az, amit a mai tudásunk és tapasztalataink fényében az engem mindenki mástól megkülönböztető énemnek tekinthetek, nem lehet más, mint az elmémben hordozott, senki más emléktárával nem azonos emléktár, beleértve az emlékeinkhez kapcsolódó érzelmi reakciókat. (69. o.)
Mivel belső világunkat végtelennek tartom, nem tételezhetem fel, hogy az én belső világom végtelenebb bárki másénál. Nincs végtelenebb végtelen. (113. o.)
Belső világunk végtelenségén azonban semmi esetre sem azt értem, hogy végtelen a benne felhalmozható tudás. Egyáltalán nem. Ellenkezőleg: végtelensége abban nyilvánul meg, hogy – érzelmeink korlátlan sokszínűségéről nem is szólva – a legkisebb tudáshalmazból is végtelen sok gondolatot szőhet, következtetésre juthat, képeket, fantasztikus világokat alkothat. (115. o.)
Tudatalatti világunk szerepének elfogadását, megbecsülését különösen fontosnak tartom – az ideig-óráig elkerülhető, de végül is elkerülhetetlen – jó vagy gyötrelmes halállal foglalkozó kérdések és választ kereső elemzések, elmélkedések során. (119. o.)
Fontos megértenünk, hogy a kiűzetés története szerint is biológiai értelemben vett létrejöttünk után váltunk a jó és a rossz fogalmát nemzedékről nemzedékre átadni és a kettő közötti tudatos választásra képes, az ösztönök fölé emelkedő, szabad akarattal rendelkező emberré. (126. o.)
Érdemes elgondolkoznunk azon is, hogy Ádámot és Évát miért nem az élet fájának gyümölcse kísértette meg. Lehetséges, hogy a metafora megformálói – feltételezhetően bölcs öregek – felismerték, milyen kibírhatatlanul keserves lenne az öröklét? Különösen a tudás, a gnózis elnyerése előtti állapotban. (127. o.)
„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” – idézi János Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott útmutatását (Jn 13,34-35).
Vagyis nem arról ismerhető fel, hogy Jézus követői vagyunk, ha egy római kínzóeszköz, a kereszt mását viseljük aranyláncon. Vagy a templomok aranyozott bálványszobrai és oltárképei előtt kereszteket vetünk magunkra. Nem is arról, ha az egymás elfogadását, a kölcsönös szeretetet hirdető tanításának elfogadása – önmagunk számára való értelmezése – helyett valamilyen egyház tagjának valljuk magunkat, annak fogadjuk cl tanítását és tartjuk egyedül üdvözítőnek. […] Azt pedig, hogy miként növekedhetünk szeretetben – és miként teljesülhet be szeretetünk életünk végével –, kiolvashatjuk Jézus példamutatásából. Vagy akár ránk hagyott szavaiból is: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”, idézi János Jézusnak szintén az utolsó vacsorán elhangzott szavait (Jn 15,13). […] Mivel ez a mondat az önként vállalt halálról szól, mindenképpen meg kell értenünk, teljességében át kell éreznünk, milyen üzenetet közvetít a mai kornak, különös tekintettel az eutéliára. (184. o.)
Aki nem lázad az elkerülhetetlen ellen, annak nemcsak lelki nyugalom lehet a jutalma, de – Jézus szerint – élete utolsó és talán legnagyobb szeretetélménye is. (188. o.)
Jézus talán éppen a végnapjainkat megnyomorító önzéstől óvott saját, önként vállalt halála előtt megfogalmazott tanításával. […] az életutunk végén reánk váró, elkerülhetetlen halálunkban is adhatjuk legnagyobb kincsünket, életünket a barátainkért, embertársainkért. Ezzel a tudattal értelmet adhatunk halálunknak, és feloldhatjuk az egész életünkre visszavetülő – szeretetünk teljes kibontakozását olyannyira gátló – halálfélelmünket. (189. o.)
…érdemes életünk minden pillanatát a legteljesebben átélnünk, tanulnunk, dolgoznunk, építenünk, alkotnunk, gyermeket nemzenünk-nevelnünk, szeretetünkkel mások szeretetét virágoztatnunk, hogy majd valamikor – amikor eljön az ideje – legyen mit hátrahagynunk. (249. o.)
…mélyen él kultúránkban a szenvedés megtisztító erejébe vetett hit és így a szenvedés vállalásának elvárása.
A valóban jó halálhoz másfele gondolkodásmódra van szükség – arra, hogy kibéküljünk az életutunk végén türelmesen ránk váró, megváltó halállal.
Mindezt törvényhozással nem, csak egyedileg érhetjük el. De mindannyiunknak külön-külön is könnyebb lenne elérnünk, ha nem környezetünk nézetei és a törvények ellenére kellene megküzdenünk érte. Ha egyre többen szabadulhatnánk ki a nyugati kultúránkban mélyen rögzült, a jó halálra minket méltatlannak tartó tanítások lelki béklyójából: főleg a szenvedés megváltó, megtisztító erejébe vetett – és a halált ősszüleink engedetlenségéért ránk mért büntetésnek tartó – hittől. Mert a büntetést félni kell, és a félők között nehéz nem félni. (17. o.)
…az élettel betelt, meghalni vágyó szenvedőkhöz süket fülekkel fordulunk. Ha segélykérő szavaikat meghalljuk is, nem állunk ki a maradi, idejétmúlt törvények, jogszabályok elvetéséért. Elfogadjuk olyan egyházak tanítását a felebaráti segítségnyújtásról, amelyek megáldották az élni vágyók lemészárlására készült fegyvereket, de ellenzik-tiltják azok kérésének teljesítését, akik elviselhetetlen – talán már többször meghosszabbított életnek nem nevezhető létük további mesterséges fenntartása helyett az irgalmas halál kegyéért esedeznek. (20-21. o.)
Mindnyájunknak – a hívő katolikusoknak is – foglalkoznunk kell az egyházak álláspontjával, nemcsak azok miatt, akik követni akarják tanításaikat […], de azért is, mert például a katolikus egyház nem csak saját híveinek szabná meg, mi megengedett számukra, és mi nem. A Vatikán eddigi irracionalitására példaképp említhetem a fogamzásgátlás és az abortusz egyidejű tilalmát. (47. o.)
Felmerülhet, talán meg akarom győzni az olvasót, hogy a harmadik évezredből ki kell zárnunk a hitet, utat nyitva a Tudomány, a „tudástársadalom” uralmának? Ellenkezőleg, éppen tudományos pályafutásom alatt döbbentem rá, milyen fontos, nélkülözhetetlen szerepet játszik életünkben és munkásságunkban a hit, amelyet az élet, emberlétünk legmagasabb rendű, a biológiait messze meghaladó megnyilvánulásának tartok. (56-57. o.)
Az egyházaknak előbb-utóbb be kell látniuk, hogy a tudásra épülő hit mai világában legfeljebb ideig-óráig gátolhatják meg a mindhalálig tartó önrendelkezési jog törvényes érvényesülését. Miként az eutélia sem ellenzi a túlvilághit tanításait és rítusait – hiszen megkönnyítik az elmúlás elfogadását azoknak, akik hisznek bennük. (59. o.)
…fel kell készülnünk arra, hogy a híveiket spirituálisán megérinteni egyre kevésbé képes – s ezért ma inkább politikai hatalomra törő – egyházak a közeljövőben mindent megtesznek az eutélia érvényesülése ellen. Hosszú távon azonban bizonyára egyre több keresztény egyház fogadja el ezt az emberséges szellemiséget, és fedezi fel benne a jézusi tanítás lényegét, amelyből levezethetjük az eutélia több alaptételét is. (61. o.)
„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,34-35)
János evangéliuma szerint Jézus akkor hagyta ezt ránk, amikor már önként vállalt kereszthalálára készült, azaz ezt tarthatjuk végső testamentumának. (62-63. o.)
…kétezer évvel ezelőtt éppúgy vágytak az emberek a jó – békés – halálra, mint ma. És éppen úgy vágytak segítségre ennek eléréséhez. Csakhogy akkor minden segítséget az istenektől, a zsidóságban az Egyistentől – a Teremtőtől – reméltek. (110. o.)
A hangsúly a hiten van. Az istentagadóknak éppúgy szükségük van hitre, mint az istenhívőknek. Az istentagadóknak éppúgy cl kell fogadniuk a hívők istenhitét, mint a hívőknek azt, hogy vannak, akik magukba és embertársaikba vetik a hitüket. (112. o.)
Nem hitünk ereje, hanem tárgya és alanya változott meg. (122-123. o.)
Ideje, hogy a tradicionális egyházak a megalapításukkor – több ezer évvel ezelőtt – úttörő eszmékre épülő tanításukat a harmadik évezredhez igazítsák. [… ] talán nincsen más területe az életünknek, amely annyira igényli ezt az újraértelmezést, mint a halál körüli – az évszázadok során többnyire tabutémának tartott – tanítások és fogalmak, hitek és tévhitek. (124. o.)
Az egyistenhit prófétáit nehéz helyzetbe hozta, hogy jót és rosszat immár nem tulajdoníthattak egymással szemben álló erőknek, egymást gyakran kijátszó, egymás fölött győzedelmeskedő isteneknek. A zsidó-keresztény tanításban ezért nagy szerephez jut az ember szabad akarata: választhatunk jó és rossz között. (130-131. o.)
Ha Isten útjai kifürkészhetetlenek, miképp fürkészhették volna ki a teológusok azt is, hogy Isten szüntelenül gondunkat viseli: tehát a legkegyetlenebb háborúk, népirtások idején is. […] Ha pedig azt valljuk, hogy Isten mindenható gondviselőnk, Ő vezetett el mindahhoz, amit a teremtés óta elértünk, akkor csakis az Ő akarata lehetett, hogy nekünk már nem kell magunkat teljesen a természet kényére-kedvére bíznunk. (146. o.)
Ha azt valljuk, hogy Isten mindenható – akkor csakis O engedhette meg, hogy milliókat öljünk meg, miután felettes hangoknak engedelmeskedve megfosztottuk őket emberi méltóságuk utolsó maradványától is. És ha így van, miért ne engedné meg, hogy emberi méltóságuk védelmében segítsük azokat a jó halál elérésében, akik kérték-kérik tőlünk ezt a segítséget? (147. o.)
…tudom, hogy az az Isten, aki szabad akarattal és kérdező elmével teremtett minket, nem taníthatott arra, hogy vakon, egyetlen kérdés nélkül engedelmeskedjünk bárkinek is. Föntről jövő hangoknak. Isteneknek, kisisteneknek. hitlereknek, sztálinoknak.
Hála Istennek, Éva nem engedelmeskedett; hol is lennénk a tudás és a tudásvágy nélkül? (148. o.)
Isten azóta is számtalanszor tett próbára bennünket, de a megváltásunkat rejtő kérdéseket eleddig föl sem mertük tenni soha azoknak, akiknek – hitünknél, neveltetésünknél fogva – engedelmességgel tartozunk. Vagyis feltételezzük, engedelmességgel tartozunk. (149. o.)
Biztos vagyok benne, hogy az újat nem építhetjük fel, ha előbb nem bontjuk le a régit. Ezt a következőképpen fejeztem ki Názáreti Izsák című bibliai esszéregényemben a sziklasírjában elmélkedő Jézus szájába adva a szót: „Elvesztett nap az, amelyen az emberfia nem hagy maga mögött valamit, amiben addig hitt, és nem talál rá valami újra, amiben hinni képes.” (158. o.)
A zsarnoki hatalmat remélhetőleg már csak könyvekből ismerő nemzedékeknek nemigen lesz érthető, elfogadható a fölöttük uralkodó, életüket-halálukat kezében tartó Isten képe és a vele járó – gyakran az istenszeretetet helyettesítő – istenfélelem. A keresztény vallásgyakorlatok – például az Istent megbántó bűn, az általa ránk mért büntetés fogalmában – már az utóbbi öt-hat évtizedben is többet módosultak, mint az előző kétezer évben összesen. Mindez elkerülhetetlenül istenképünk további formálódásához vezetett és vezet… (159-160. o.)
Az isteni gondviselésben hívőknek hinniük kell abban is, hogy a Mindenható gyakran rajtunk, minden tehetséggel, ítélőképességgel és empatikus együttérzéssel megáldott teremtményein keresztül hajtja végre akaratát, miután ő „megszülték a hetedik napon minden munkájától” (1Móz 2,2), és ránk hagyta, hogy viseljük gondját minden alkotásának, azaz egymásnak is. (168. o.)